Ruprecht László: Szarvasgomba fohász

Hova tűntél hajnali fény?

Fa árnyéka vajon miről mesél?

Mire buzdít az őszi szél csókja?

Mivé lett a föld megbúvó gondja?

Vadak Ti kik nesztelenül fujtattok szüntelen,

Bokrok karmaitól tépázva vágtattok hegyeken,

De csitt, valaki, ébred már mohás földnek kérgében.

Megbújt már rég, természet keblében,

Magába szívta a fáradt agyag ködös leheletét,

Áhítatát leplezve várja a szűkülő naplementét.

Az aranyló korong, izzó ruháját dér csipkedi,

Életében új nap virradt, zsibbadt lelke ezt köszöni.

Rozsdás erdő bölcsőjében Őt keresi kutyák hada,

Édes a búcsú, a születés eme szokatlan formája.

Nem fekszik már többet vissza nyirkos avar ágyába,

Édennek kertjében almafa állott,

Édes nedve keseríté meg a világot.

De a földnek buja gyümölcse, melyet tenyerünkbe veszünk,

Rózsafa reszelővel, finoman ébresztgetünk.

Illata és íze csodaként lebeg a konyhába,

Vissza hozva, lét örömét ebbe a világba.

Ki kóstolta bizonyára már tudja,

E nemes teremtmény a szarvasgomba.